Ember vagy éghajlat: ki a felelős a megafauna utolsó globális kihalásáért?

A tudósok még mindig nem juthatnak egyetértésre abban, hogy mi okozta a nagy emlősök nagyszabású kihalását, amely körülbelül 130 ezer évvel ezelőtt kezdődött. Mamutok, gyapjas orrszarvúk, kardfogú tigrisek és sok más állat örökre a múltban. Számos kutató úgy véli, hogy az állatfajok széles körű csökkenésének oka az éghajlat hirtelen változása volt, míg mások mindent hibáztatnak az embert illetően, jelezve, hogy őseink sikeresen vadásztak nagy emlősökre és számukra jelentős hatást gyakoroltak.

Az állati világ képviselőinek utolsó tömeges kihalása a bolygónkon a cenozoikus időszakban, annak negyedik központjában történt. A tudósok megjegyzik, hogy a kihalás inkább a nagy állatokat érinti, amelyek súlya meghaladta a 40–45 kilogrammot. Az antropogén faktor támogatói - a paleontológiai adatokra támaszkodva - rámutattak, hogy a primitív emberek eltelepedése után felgyorsult a nagy fajok kihalása. A különböző súlykategóriájú állatok kezdetben egyenletesen eltűntek, de a vadászok megjelenésével a fauna nagy képviselői gyorsabban haltak el, és meg kell jegyezni, hogy ez a folyamat a mai napig folytatódik.

A nagy állatpopulációk mindig is érzékenyebbek voltak, mint a kis fajták. Több élelmiszer-erőforrásra van szükségük, és sebezhetőbbek a ragadozókkal szemben, amelyek kapcsán más tenyésztési mechanizmusuk van. A nagy állatok kicsi utódokat hoznak, általában 1-2 kölyköt, amelyek garantálhatóan táplálkoznak, és akik nagyobb valószínűséggel élnek felnőttkorig. Ezért a népesség csökkenése esetén a népesség hosszú időbe telik, mire a helyreállítás megtörténik.

A nagy állatok azonban a múltbeli geológiai korszakokban a kisebb fajokkal összehasonlítva aktívabben elpusztultak. A megafauna kihalásának éghajlati okainak elősegítői a negyedidőszakban érvelésre mutatnak erre a tényre. Például a dinoszauruszok, mint hatalmas hüllők, szintén helyet adtak szerényebb méretű rokonaiknak.

Az utóbbi időben egyre több adat jelenik meg, amelyek azt jelzik, hogy az állatok kipusztulásának döntő tényezõje az emberek újratelepítése volt. A késői pleisztocén idején (125-70 ezer évvel ezelőtt), amikor a neandertálok elterjedtek Európában, éppen a nagyállatok kezdték uralkodni a kihalt állatfajok között. A paleontológusok szerint a leginkább az Amerika és Ausztrália megafauna szenvedett. A Kvarteráriumban az összes állatfaj 70–80% -a eltűnt itt, amelynek tömege meghaladta az 1000 kilogramm súlyát. Míg Európában és Ázsiában a fajok mintegy 50–60% -a elpusztult, Afrika pedig a legkevésbé érintett, csupán 16% -ot vesztette el. A kutatók ezt annak tulajdonítják, hogy Afrika állatainak jól ismerték az emberek őseit, óvatosak voltak rájuk és ragadozónak tekintették őket. Ugyanakkor az amerikai kontinens és Ausztrália fajai, amelyeket körülbelül 70-20 ezer évvel ezelőtt laktak az emberek, nem voltak hajlandóak találkozni a pleisztocén képzett vadászaival.

Valószínűleg mind az éghajlatváltozás, mind az antropogén hatások egyaránt befolyásolták a pleisztocén megafauna kihalását. Ezek a negatív folyamatok egyszerre zajlottak, és az óriás emlősök örökre eltűntek a Föld arcáról.